A kádban ülô mocsok vagyok.

Fürdôkádban ülök, és figyelem ahogy a vérem lassan egy szép vastag csíkban kifolyik alólam. Beteget jelentettem, szóval végre lesz egy nap nélkülem a blikk szerkeztôségében. Írnám, hogy ma legalább ennyi mocsokkal kevesebb, de az igazság az, hogy amíg élek…. Amíg nem folyik el az összes vérem,… addig a létem mocska mindig rohasztja ezt a világot -teljesen mindegy hogy írok, vagy nem. Pusztán a butaság, amit lakni engedek a bûzös testemben, … Pusztán az osobaság amit létezni hagyok ezen a földön… Önmagában csak ez, már elég méreg és rothadás hogy ártalmára legyek a világnak.
Ezért vagdosom néha magam.
Ülôk a kádban, és bámulom a sötétvörös véremet, ahogy a megvagdalt pinámból, és a combomon lévô elkapart régi sebekbôl szivárog lassan, komótosan. Szinte gyönyörû, ahogy egybeolvad a seggembôl szivárgó gennyes folyással….
“Jó neked, kicsi fáradt vérem..” -suttogom magamban. “-Jó neked, mert mostmár szabad vagy. Nem kell bennem folydogálnod tovább….”
….aztán felébredek.
Folyt. Köv.